„Ama Gergely testvért pedig tiszteletlen és makacs magaviselete miatt a csapat érdekében kiközösíteni kényszerültem, keresztényi cselekedetül engedélyezve számára egy herélt öszvért, két vizestömlőt és három napi élelmet, hogy hitványul el ne vesszen.”
Írták volt ezt az Úrnak 1541. esztendejében, egy bivalybőr sátorban, valahol azon a vidéken, amit ma Új-Mexikónak neveznek.
Nem nagyon messze onnan, a „Zuni” indiánok sziklás hegyei között áll a másik írott emlék. Magányos hegycsúcson, sziklából kifaragott óriási kereszt lábához vésve, hibás ó-spanyol nyelven:
„Itt nyugszik Gregorio Hollósi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott.”
E két feljegyzés között egy nagyszerű magyar ember élete rejtőzök, de már csak úgy lehet összeszedni szálanként, zuniföldön. Tábortüzek mellett, szájról-szájra megőrzött, összekuszált mondák formájában. Három hetet töltöttem ennek a szűkszavú, hegyekbe húzódott indián törzsnek a szállásain, amit megtudtam, összegyűjtöttem s íme, tovább adom.
Coronado, a regebeli „Hét Ezüstvárost” kereste páncélba öltözött csapataival és kíséretében néhány hittérítő szerzetes az indiánokat igyekezett megnyerni a kereszténység számára. Igyekezetük azonban meddő volt. Hiszen amíg ők a szeretet Istenéről beszéltek a vadaknak, azalatt a fehér ember kardos, páncélos képviselői a legembertelenebb kínzásokkal igyekeztek rávenni a fogságukba jutott indiánokat, hogy mutassák meg az utat a „Hét Ezüstváros” felé. S mert a kínzás nem tudta megtörni őket, dúltak, égettek, gyilkoltak és raboltak a spanyolok, amerre csak útjuk vezetett.
Úgy látszik, hogy ezek ellen a kínzások és rablások ellen emelte fel többször a szavát Hollósi Gergely testvér, míg végül is a főparancsnok megelégelte a nyakasságát, elkergette magától, egyedül, be a vadonba egy öszvérrel és három napi élelemmel. Ami ezek után történt, azt az indiánok legendái így meséik el:
Egy nagyon fáradt, sovány, fehér ember jelent meg a zuni nép sziklaszállásai felé vezető ösvényen. Az őrök elfogták, megetették s főnökük elé vitték. Miután a zuniak nyelvét nem értette az idegen, a síkságbeli népek beszédjével kérdezte tőle a főnök:
- A fehér ember nekünk ellenségünk. Mi az oka annak, hogy nálad nincsen fegyver?
- Én az egy igaz Istent hoztam magammal, hogy megtanítsam nektek az Ő hitét.
- A fehér ember Istenéről hallottam már – mondta haragosan a főnök. – Kettős nyelve van és hazug, mint a kígyó. Egyik nyelvével szeretetről és békességről beszél, a másikkal gyilkol és rabol. A mi isteneink jobbak ennél. Nem hazudnak!
- Akikről te beszélsz, azoknak csak a bőrük fehér, a lelkük fekete, mint az éjszaka – felelte szelíden az idegen, – s bár Isten követőinek vallják magukat, annyit sem tudnak róla, mint az oktalan állat. Az igazságos Isten megbünteti őket, ha eljön az idő.
A főnök, meg a tanácsot ülő vének hallgatták az idegen szelíd szavait, s mert maguk is békességes emberek voltak, dolgos ezüstművesek, akiknek híre messzi délre, az inkák országáig is elért, végül is úgy döntöttek, hogy ott maradhat közöttük s beszélhet a Szelíd Istenről, amíg kedve van.
Így aztán Gergely testvér ott maradt a zunik között. Megtanulta nyelvüket, szokásaikat, s tanítgatta őket a Szelíd Isten hitére. Már harmadik éve élt ott, amikor a spanyol páncélosok újra megjelentek. Jövetelüket vérfagyasztó hírek előzték meg. Naponta érkeztek idegen törzsbeli menekültek, akik elevenen megnyúzott emberekről, halálra korbácsolt asszonyokról és rabságba hurcolt hajadonokról tudtak, s a vallató kínzások ezer sok változatáról.
A zuni nép felkészült a harcra. Áldozatot mutattak be a harci isteneknek, eljárták a halálba menők táncát. Mikor mindezzel elkészültek, a főnök maga elé hívatta a sápadtarcú idegent:
- Te beszéltél a magad Istenéről, mi hallgattunk téged és nem beszéltünk. Most a mi isteneink fognak beszélni a fegyverek erejével. Nyisd ki a szemedet és lásd!
A sziklaszállások és ezüstbányák alatt, a völgykatlan mélyében ütköztek meg a zunik a betolakodókkal. De a hadi szerencse a spanyolokkal volt, akiket megvédett a páncél a nyilaktól és lándzsáktól. A zuni harcosok fele ott vérzett el a völgyben, míg a maradék sereg, a súlyosan sebesült főnökkel visszamenekült a hegyek közé. Mikor a főnököt bivalybőrön hozták haza a szállására, Gergely testvér bekötözte sebeit s térde borulva imádkozott a seblázas beteg mellett.
- Kivel beszélsz ezen a különös nyelven, – kérdezte a sebesült főnök.
- Istennel, aki mindnyájunk atyja, – felelte Gergely.
- Kérd meg ezt a te Istenedet, hogy mentse meg a zuni népet a pusztulástól, – nyögte a sebesült, – a mi isteneink nem hallgattak meg minket.
- Beszélj nekünk a te Istenedről, aki még a hegyeknek is parancsol – mondta azon az estén a törzsfőnök a tábortűz mellett. És Gergely testvér megkeresztelte a zuniakat az Úrnak nevében. Ez volt az első indián törzs, amelyik a maga szabad akaratából felvette a keresztény hitet.
A hálás zuniak sziklakövekből templomot építettek Gergelynek azon a sziklaperemen, ahol az Isten meghallgatta a fohászkodását. A jó Gergely még majdnem negyven évig élt az indiánok között. A monda szerint vadállatokat szelídített meg, halálos betegeket gyógyított, s gyönyörűséges életet élt.
A szájhagyomány még ma is emlegeti, hogy egyszer egy bogyószedő kislány eltévedt az erdőben, s szülei két teljes napig várták a visszatértét, míg végül is elmentek a fehér szenthez segítségért. Az ráakasztotta egy hegyi oroszlán nyakára a kisleány papucsát s elküldte a vadállatot az erdőbe. Aztán letérdelt és addig imádkozott, míg a hegyi oroszlán sértetlenül hazavitte a gyermeket.
- Az Úr hatalma akkora, hogy még egy vadállat útján is ki tudja mutatni jóságát és kegyelmét azok iránt, akiket szeret, akiknek tiszta a szíve. – Ezeket tanította Hollósi Gergely az őserdők indiánjainak.
1580-ban Don Juan de Onato kormányzó újra megkísérelte Új-Mexikó hegyeinek meghódítását. A békeszerető zunik, Gergely testvér útján egyezséget kötöttek a spanyolokkal. Az egyezség szerint az indiánok egy bizonyos mennyiségű ezüst beszolgáltatását vállalták. Ezzel szemben Onato kormányzó kötelezte magát, hogy elismeri a zuni nép önállóságát és függetlenségét a spanyol tartományon belül. Az egyezség ellenére néhány átvonuló spanyol zsoldos elrabolt egy fiatal leányt. Felbőszült rokonok követték a csapatot, kiszabadították a leányt és lemészárolták a rablókat. A jelentés azonban úgy ment a kormányzóhoz, hogy a zunik szegték meg a békeszerződést. Emiatt aztán Onató megtorló hadjáratot rendelt el ellenük.
A megtorló csapatokat egy kapzsiságártól és könyörtelenségéről ismert főtiszt vezette, aki saját maga tervezte ki a leányrablást is, hogy ilyen módon megszerezhesse magának a zuniak híres ezüst kincseit.
A szoroson átvezető út helyett, amit a láva betemetett, akkor már új út vezetett fel a zuni szállásokhoz, amit nehéz és hosszú munka árán vájtak a sziklába. Közel a völgyhöz, egy tátongó szakadék fölé függőhidat építettek. Ennél a függőhídnál állta útját a négyszáz főből álló páncélos csapatnak Gergely testvér egymaga.
- Keresztényekre akartok kezet emelni? – kérdezte az ősz szerzetes. – Nem látjátok az Úr templomát odafent?
A parancsnokló főtiszt a szemébe nevetett:
- Megígérem neked öreg, hogy a templom lesz az egyetlen épület, ami állva marad, mire a nap lemegy.
- De uram, – könyörgött Gergely – a nép ártatlan. Te magad tudod ezt legjobban. Azok szegték meg a szerződést, akik elrabolták a leányt.
- Hazugság! – förmedt rá a tiszt. – Az indián különben is nem ember, csak állat. Félre az útból barát!
Az öreg szerzetes felemelte a fejét és hangja messzire mennydörgött a sziklák között.
- Bűnös ember vagy és gonoszság van a szívedben, parancsnok! S bizony mondom, ha rálépsz a hídra, bűneid súlya alatt leszakad az, mert az Úr mindenkinél hatalmasabb!
- Akkor te is velem jössz a hídra, vén szemforgató, – kacagott a tiszt. – A te kegyességed majd ellensúlyozza az én bűneimet!
Azzal maga előtt kényszerítette Gergelyt, csapatainak intve, rálépett a hídra.
A híd közepére érve Gergely megállt, imára kulcsolta kezeit, s felnézett az égre. A következő pillanatban a híd hatalmas robajjal leszakadt, s magával vitte a mélységbe a parancsnokot, a páncélos katonákat s az öreg szerzetest. Így mentette meg az Úristen Gergely kérésére másodszor is a zuni népet a vérengző zsoldosoktól.
Másnap az indiánok felhozták a mélységből fehér jótevőjük összezúzott testét s eltemették kedves temploma mögé, fent a sziklaperemen. Sírja fölött keresztté faragták ki a kiemelkedő, hegyes sziklascsúcsot. S azóta minden esztendőben, a hídleszakadás csodatételének emléknapján ott gyűlnek össze e kereszt körül, ájtatos emlékezéssel.
Majdnem négyszáz esztendő telt már el azóta, a sziklából épült templom helyén már csak romok vannak, de a kereszt még áll rendületlenül, s a talpán a mohosodott, durva vésés:
„Itt nyugszik Gregorio Hollósi, minden ember testvére, aki a sötétben élőkhöz világosságot hozott.”
Fenyővirágzás előtti első holdtöltén, ami a mi számításunk szerint július elejére esik, magam is felzarándokoltam a zunik nyomán a sziklakereszthez. A templomok ma már a völgyben vannak, s az ezüstműves nép rendes házakban él odalent, békésen, nyugalomban. De ezen a napon valamennyien megindultak, minden irányból a kanyargó hegyi ösvényeken, ősi viseletükben, némán, komolyan. Mikor a nap lement, ott ültek hatalmas félkörben a kereszt alatt a sziklán, szemközt a mélységes völgykatlannal. Ott ültem én is, mögöttük. Csend volt, senki sem beszélt. Lassan lement a nap, árnyékba borultak a sziklák, kékesszürke árnyék lepte a messzeséget. Gyorsan sötétedett. Hamarosan már minden elmosódott, csak a gerincek körvonalai rajzolódtak fel a csillagokat gyújtó bársonyfekete égre. Aztán egyszerre mélyen lent a fekete sötétség alján megjelent egy fénypont. Mozgott. Jött felfelé. A zuni törzs választott távfutója hozta az égő fáklyát a zuni föld határáról, fel a sziklakereszthez, pontosan azon a nyomon, amelyen valamikor, négyszáz évvel ezelőtt egy magányos magyar, éhségtől és fáradságtól elcsigázott testét vonszolta ide, magával hozva a keresztényég lángját a sötétben élőkhöz.
Jött, jött a kicsi láng, felfelé az éjszakában. Néha eltűnt, majd újra megjelent. Nőtt, növekedett, míg végül is tisztán lehetett látni a lobogó fáklyát, s alatta a fiatal indián élesmetszésű, bronzsötét arcát. Senki sem mozdult, csak a futó léptei dobbantak a sziklán, ahol lihegve érte el a félkör közepén felállított máglyát. Itt megállt, s az égő szurokfáklyát széles lendülettel dobta be a máglya közepébe. A száraz széna pillanatok alatt tüzet fogott, s a máglyából felcsapott a láng a fekete ég felé. A keleti sziklaperemen akkor jelent meg a telihold.
Néma tisztelettel álltak fel az indiánok, komor arcukat megvilágította a máglya tüze. Aztán egyszerre csak halk, zümmögő hangon énekelni kezdtek egy régi-régi dallamot, mely évszázadok során sokat változott, de még is szíven ütött: „Hol vagy István király…?”
S egyszerre csak, mintha ott állt volna mellettem jó Hollósi Gergely maga, ez az erőszak által száműzött hajdani magyar, s rémlett, mintha hangját is hallottam volna valahol az indiánok szomorú, zümmögő éneke mögött, ahogy a költő szavaival fülembe súgta: „Testvér, olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe…!”
Hollósi Gergely nem volt feltaláló, sem híres zeneszerző, vagy festő, esetleg szobrász. De mindezeknél több volt, mert akkor, amikor más nemzet fiai öltek, raboltak, kegyetlenkedtek, ő a sötétben élőkhöz világosságot vitt, elvitte az egy igaz Isten szeretetté és az emberszeretetet. Méltó, hogy mi is megemlékezzünk róla.
