Erdély
Hol az Erdő csupa Csillag
Hegyre áldott Égi Fény
Isten fogja ott kezünket
S teszi, amíg Ember él
Ott van a Hit, mint a sziklás
Kővel rakott Hegyorom
Áll a Szélben, úgy dübögve
Mint, ahogyan Egykoron
Hiszen e táj maga még a
Nemzetének őrzője
El nem múló jelkép, amely
Most kap újra erőre
Lángol az Ég, cseng a vidék
Mintha éppen ébredne
Úgy rázza le minden porát
Múltját keltve életre
Mint a Föld, mi sose mozdult
Csak a népét remélte
Mint a Fák, kik titkuk súgják
A Napfényért cserébe
Mint a Tűz, mi szikrából lett
Hömpölyödő lángfolyam
Úgy áll, hallgat, s parázslik
A Szkíta népek otthona
Hő ez, ami minket éltet
Néma Szó, mi felemel
Tudatunkat húzza Egybe
Ez a táj; mi nem felejt
Itt tör fel a Haza újra
Szív a Szívbe karolva
S Együtt zengik minden Magok
Szabadságuk dalolva
Erdélyből, a Magyarságért
Békéért és Barátságért
A turáni átkot vágván
Száll Reánk a Székely Áldás;
“Népünk Sorsa Összetartás
Egység, Hűség, Nyugalom
Örökkön, már Fény a Magyar
S Egyként megy az Utakon
Ősi vére Áldja Mennybe
Építve a Nemzetet
Időtlenül, Szeretetben
Légyen így a végzete!”
Fehér Barna verse
