A forradalom kitörése előtt egy hónappal ünnepeltük a 14. születésnapomat. Gyerek fejjel még nem is sejtettem, hogy milyen nagy események vannak készülőben.
Szigony utcai lakásunk alig kétszáz méternyire volt az Üllői úttól, ablakai a Klinika kertjére néztek.
Nyolcadikos tanuló voltam a közeli Jázmin utcai Általános Iskolában. Iskolatársaimmal majdnem minden délután asztaliteniszeztünk az iskola egyik tantermében. Október 23-án is sokáig játszottunk, majd amikor hazaértem édesanyám nyugtalanul fogadott, mert már hallani lehetett a rádióban, hogy megmozdulás zajlik a városban. Édesapám – aki Budán dolgozott egy asztalosműhelyben – még nem érkezett haza. Este tízkor édesanyám aludni küldött minket kilenc éves húgommal együtt. Ágyam az Üllői út irányába nyíló ablak közelében volt. Már akkor távoli lövések zaja szűrődött be a szobánkba. Mint később kiderült, ez a Bródy Sándor utcai Magyar Rádió épületénél zajló események hangja volt. Nem tudtunk elaludni.
Még ébren voltunk, amikor apám tizenegy óra körül hazaérkezett és elmesélte, hogy rengetegen vannak az utcán. A tömeggel eljutott a Kossuth térre, ahol Nagy Imre a Parlament ablakából beszélt a tömeghez, elvtársaknak szólítva őket. Erre nagy füttykoncert volt a válasz, mert az emberek számára nem volt pozitív kicsengése ennek a megszólításnak.
Legnagyobb örömünkre másnap nem kellett iskolába menni, azonban ez kétes öröm volt, mert az események drámai fordulatot vettek. Az előző napi békés tüntetés véres lövöldözésekbe torkollott.
Ezekben a napokban a mi környékünk még viszonylag nyugodt volt, ki tudtunk menni az utcára. Körülöttünk az élet a megszokott formában zajlott, az iskolába járás nem hiányzott. Barátaimmal csatangoltunk az utcákon. Emlékszem, hogy repülőgépekről kidobott röpcédulák szálltak a levegőben. A falakon plakátok jelentek meg az alakuló pártok hirdetéseivel. A rádió híreiből és a felnőttek elcsípett szavaiból kiderült, hogy az országunkat megszálló orosz csapatok elhagyják Budapestet. Mindenki nagyon lelkes volt, bizakodva tekintett a jövőbe. Ez az állapot csak november 4-ig tartott, akkor ugyanis az Üllői úton vonuló tankok dübörgésére ébredtünk, ágyúlövések zaja hallatszott. Rettenetes volt.
Bár arra nem emlékszem, hogy aznap, vagy másnap házunk felett aknák kezdtek süvíteni és becsapódások rémisztő döreje hallatszott. A ház lakói úgy döntöttek, hogy a pincében biztonságosabb lesz. Mint később megtudtuk, az oroszok az Illés utcai Füvész-kertből lőtték aknával a Kilián laktanyát. A célt tévesztett aknák repeszei házunk udvarában is szétszóródtak. (Ezt mi gyerekek összegyűjtöttük, mint érdekességeket.)
Miután az üzletek zárva voltak – a házból egyébként sem tudtunk kimenni, mert nem volt biztonságos – minden család a tartalékaiból élt. Nagy szerencsénkre apám – számomra mai napig érthetetlen megérzésből – nagyobb mennyiségű szárazkolbászt hozott haza pár héttel korábban. Édesanyám vidéki rokonaink malacai számára gyűjtötte a száraz kenyérhéját, amit időnként papírzsákokban feladtunk számukra. Ez a szárazkolbász és a zsebembe tömködött száraz kenyérhéja mentett meg az éhezéstől, mivel nagyétkű kamasz voltam.
A pincében töltött pár nap alatt a ház lakói összetartó közösséggé formálódtak. Gyerekként is érezhető volt ez a jótékony hatás a félelem és a kényelmetlen körülmények ellenére.
A veszélyhelyzet dacára voltak, akik felmerészkedtek az utcára. Tőlük hallottuk, hogy hova csapódott be akna, hogy az utcánkban az Üllői felől végig tankok állnak.
A harcok befejeztével egyre többen mentünk ki az utcára. Barátaimmal kíváncsian jártuk a környéket. Amit akkor láttunk, egy életre meghatározó emlék lett.
Az Üllői út romokban hevert, szinte nem volt egy ép ház sem. Az úttestet teljes szélességében törmelék borította, kilőtt harckocsik, kiégett teherautók, halott orosz katonák tetemei hevertek mindenfelé.
Lassan megindult az élet. A halottakat elvitték, a romok eltakarítása megkezdődött. Minden élelmiszerért sorba kellett állnunk. Az 56-os forradalom megtorlásáról, mártírjairól jóval később, már felnőttként szereztem tudomást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése