Sok évi munka után a feltaláló felfedezte a tűzgyújtás titkát. Szerszámait elvitte a hóval borított északi területekre, s megtanított egy ottani törzset a tűzgyújtásra, és annak előnyeire. Azok aztán annyira megörültek ennek az újdonságnak, hogy még csak eszükbe sem jutott, hogy köszönetet mondjanak a feltalálónak, aki egy nap szép csendesen továbbállt. Azok közül a nagy jellemek közül való volt, aki nem vágyott tiszteletre vagy hírnévre; elég volt neki az az öröm, hogy tudta, valaki hasznát vette találmányának.
A következő törzs lakói, akikhez ment, éppoly lelkesedéssel tanultak, mint az előzőé. De a helyi papok, féltékenységükben az idegen népszerűségére, megölették őt. Hogy a bűnténynek még a gyanúját is eloszlassák, a Nagy Felfedezőnek a képét a templom főoltárára helyezték, valamint külön liturgiát terveztek nevének tiszteletére és emlékének életben tartására. A lehető legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy a szertartás legkisebb része se változzon, vagy maradjon el. A tűzgyújtó szerszámokat ereklyeként egy ékszeres ládikába helyezték, és azt tartották, hogy gyógyulást hoznak annak, aki hittel teszi rájuk kezét.
A főpap maga vállalta, hogy összeszedje és megírja A Felfedező életét. Ez aztán szent könyvvé vált, amiben a Felfedező szerető kedvességét követendő példaként ajánlották, csodálatos tetteit dicsőítették, emberfeletti természetét pedig hittétellé emelték. A papok gondoskodtak arról, hogy a Könyvet a jövő nemzedékei is megismerjék, miközben tekintéllyel magyarázták szavait, szentséges életének és halálának jelentőségét. És könyörtelenül halállal büntették, vagy kiközösítették azokat, akik eltértek tanításuktól. S minthogy ezzel a vallásos tevékenységgel voltak elfoglalva, a nép közben teljesen elfelejtette a tűzgyújtás módját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése