Zelnik József: A KEHELY

A Kelyhet mindenkinek felajánlják,
ám a bort mindenkinek önszántából kell meginnia,
azon ősi bölcsesség értelmében,
amelyet a hallgatás a mai napig érintetlenül megőrzött.
(Iamblikhosz: De mysteriis)

...ha bor van benne, s ha vér

A kehelyhez kapcsolódó szimbolizmus kimeríthetetlennek tűnik, mint maga a csodálatos, kimeríthetetlen (kiüríthetetlen) kehely. A latin nyelvben calix, görögül kalyx eredeti jelentésében serleg, a virág vagy bimbó kelyhe. Maga a szó eredetében a virág magjában fellelhető és kiteljesedett lényegre mutat. A ciborium szó is erre utal.1 A latin ciborium, serleg az egyiptomi bab2 magtokjának alakját utánozza, s ugyancsak Egyiptomban a szív hieroglifája a váza formájú edény. Ez mély összhangban van azzal, hogy a vért tartalmazó edény életforrás, és így a szív,3 a közép, a létezés központjának is megfelelője. Ezért nem véletlen, hogy a serleg kozmikus szimbólum4 a mindenség szimbóluma is. A világtojás két fele két egymással szembeforduló serleg, a dómok kupolaboltozata ennek égi felét jelképezi.

A világ szinte valamennyi kultúrájában megjelenő, kelyhet tartó férfi az égivel kapcsolatot tartó földi fél. Jól ismertek azok a kőszobrok, amelyek a volt szkíta területeken egészen Mongóliáig megjelennek, vagy sumér területekről ugyanúgy előkerültek, mint Mexikóból és Európából is.

A kelyhet tartó férfi a Nagy Szertartás főpapja, a szakrális földi liturgia főszereplője. A kehely képében a szakrális edény van jelen. Ezen az "edényen" keresztül egymásra utalnak a vallások.5 A kehely, a serleg, a kupa eredetében a koponya lefűrészelt felső része ismerhető fel (lásd például a tibeti áldozati koponyaedényeket), amit kupának is neveznek. Ebbe kerül általában az áldozati bor, ami az eucharisztiában az égi és földi szövetség vérévé válik.

Jézus életében három edény, három kehely van jelen. Az első az anya, maga Mária, aki földi "edényként" magába fogadja az isteni megtestesülést. A második az Úrvacsora kelyhe, aminek a tipológiai szimbolizmus szerint Melkizedek boroskelyhe az előképe. Ebben valósul meg a kehely csodája, a misterium calicis, amelyben a bor transzcendentális szereppel bír. Ezáltal jön létre a keresztények közössége Krisztussal (Pál 1Kor 10,16). A harmadik pohár Jézus életében a keserű pohár: "Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te" (Mt 26,39). Itt a kehely-szimbólum arra is utal, hogy be kell fogadni az isteni akaratot, az embernek el kell fogadni az Istentől eredő sorsát.

...és ha (sárkány) kígyó

Az európai kultúrában az ószövetségi tételek miatt a kígyó negatív, ártalmas jelentést kapott. Ő a két ősszülő, Ádám és Éva – és rajtuk kezdve az emberiség – bűnre, ősbűnre csábítója, s az azóta tartó bűnhődés okozója. Más kultúrákban a kígyó, főleg a sárkány az ős, a legősibb királyi vérvonal. Egyértelműen hirdeti ezt magáról például a kínai hagyomány. A legújabb Grál-kutatás azt is tudni véli, és próbálja bizonyítani, hogy az Ószövetségben gyilkossággal rágalmazott káini vérvonal a sárkány-dinasztia, amiből Nimród és Jézus Krisztus is származott.6 Remélhetőleg az így feltárulkozó mitikus történelem a tudás tiszta borát önti a kehelybe, és nem újabb zavaros lőréket.

A kígyó az ógörög mitológiában sem volt eredetileg negatív figura, sőt... Melampusz, az egyik legrégibb mitikus hős – aki az emberiséget megtanította a gyógyításra – ifjúságát Pylusban töltötte, s afféle ógörög Szent Ferencként sok jót tett, főleg az állatokkal. Vele történt, hogy kiskígyókat talált, amelyeknek az anyját elpusztították. Felnevelte őket, s azok hálából nyelvükkel kitisztították Melampusz fülét. Így az megértette az állatok nyelvét, és jóstehetségre tett szert. Fontos tudnunk, hogy ugyanezt a Melampuszt tekintették a Dionüszosz-kultusz megteremtőjének. Így tehát a kígyó (sárkány) beavatású ember alapítja a boristen Dionüszosz vallását. Melampusz élettörténete még egy rejtélyre világít rá. Argosz királya, Anaxagorasz segítségül hívta a nagy gyógyítót, mert a város asszonyai gyógyíthatatlan őrjöngésben szenvedtek, amiért súlyosan megsértették Dionüszosz istent. Ez a tétel arra utal, hogy az eredeti Dionüszosz-kultusz nem az őrjöngésig fokozott bacchanália volt, hanem éppen azok váltak őrjöngővé, akik megsértették a vallás szakralitását. A Dionüszosz-kultusz átalakítása, átalakulása, pálfordulása mélyrehatóan befolyásolhatta a görög kultúrát. Valami Mássá vált...

A borral teli áldozati kehelynek egy misztikus furcsa lakója is van, a kígyó vagy a sárkány. Az evangélista Szent János attribútuma – a sas mellett – a kígyó a kehelyben, ami azon a legendán alapul, hogy mérgezett bort ivott a kehelyből, de az nem ártott neki. Azonban vélhetőleg itt a méreg eredetileg nem vegyi anyagot jelent, hanem azt a szellemi, lelki "mérget", amit a kígyó, a sárkány jelképez. A keresztény ikonográfiában az ószövetségi átvétel miatt a sárkány jelenti az ördögöt. Szent Mihály és angyalai a Gonosz ellen harcoltak. Egyesek szerint ezt írja le Ézsaiás:

"Hogy is hullottál le az égből,
te fényes csillag, hajnalnak fia?
Hogyan buktál a földre,
te, aki szolgaságba döntötted a nemzeteket?"
(Iz 14.12)
A fényes csillag héber kifejezés fordítása a latin Vulgatában "Lucifer". Ez a 14. szakasz azonban egyértelműen Babilon királyáról szól, aki később az utolsó idők Babilonját vezető "fenevad" előlegezett megszemélyesítője. Ez a szakasz mélyen rámutat az Ószövetség vallási csapdájára, arra, hogy állandóan kozmikus mitológiai képletek és teológiai fogalmak keverednek a zsidó nép történetének vélt vagy valós elemeivel, vágyaival. A Mózes-hit és a judeo-kereszténység ebből fakadó ellentmondásaira Simone Weil hívta fel a figyelmet. "Isten pusztán evilági ígéretekkel fordul Mózeshez és Józsuéhoz egy olyan korban, amelyben Egyiptom egész figyelmével a lélek örök üdvösségét kutatta."

Visszatérve a "boroskelyhes" kígyó történetére, sejthetjük, hogy ebben a képben ősmitológiák ütköznek össze, kozmikus világértelmezések derengenek át a vallási fátyolon. Jól példázza ezt az európai művészettörténet két gyönyörű boroskelyhes-kígyós képe, Piero di Cosimóé és El Grecóé. Két nagy rejtőzködő képpel van itt dolgunk. Tökéletesen bemutatják azt a helyzetet, hogy a festők abban a korban (16. század) egyszerre akartak megfelelni a római katolikus kánonnak, és próbáltak valami rejtett tudást közvetíteni, átmenteni. Mintha mindkettőjüknek egy másik hagyományról is lenne ismeretük. De miről? Vagy csak az utókor fellobbant barkácsoló-képzelete lát bele ezekbe a képekbe általuk nem sugallt titkokat?

Piero di Cosimo firenzei festő különc, emberkerülő, túlérzékeny művész volt. Leonardo kortársaként sokat tanult a zseniális mestertől. Technikailag is, amikor elsajátította a sfumato (füstszerű fény-árnyék hatás) technikát, de ennél érdekesebb, hogy több képének kompozíciója, sőt részletmotívumai is Leonardótól származnak. Így nem csoda, hogy van egy képe, amit Leonardo is festhetett volna. Ez az evangélista Szent János a kehellyel és a kígyóval. Első ránézésre látszik, hogy Cosimo Szent Jánost nőies, de inkább teljesen női arccal festi meg, ugyanúgy, ahogy Leonardo is az Utolsó vacsora képén. Abban is Leonardo példáját követi, hogy ennek a nőies lénynek markáns férfikezeket rajzol. Így mindkét művész tökéletesen megoldja az androgün ábrázolásának rendkívül nehéz kérdését. Azt is mondhatjuk, hogy Leonardo festészetének a központi gondolata az androgün – a történelemben elhomályosult – alakjának a megelevenítése, az, amit Weöres Sándor Az új évezred szelleme című versében így tár elénk: "Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen." Vélhetőleg tiltakozás volt ez a katolikus egyházban az Ószövetség hatására eluralkodott férfi-dominancia7 ellen is. Főleg talán ezért a lázadásáért rágalmaztatott meg Leonardo homoszexualitással.8 De ezt értette félre – sokszor tudatosan – az a Krisztusellenes új irodalom, amelyik hatalmas apparátussal kívánja bizonyítani Jézus szexuális kapcsolatát Mária Magdolnával, általában onnan kiindulva, hogy az Utolsó vacsora képen szerintük egy nő ül Jézus mellett.9 Vélhetőleg ezeken a képeken a két festő (akarva-akaratlanul?) együtt jeleníti meg az őstradíció androgün eszméjét, a szintén őshagyományból eredő napsárkány szimbolizmust és a krisztusi újszövetséget.

Ma már nehezen értelmezhető, miért volt olyan fontos az androgünitás eszméje, ami a maga teljességében a leonardói reneszánszban jelent meg utoljára, majd át- és félreértelmezve a szürrealistáknál, a dadaistáknál, és jóval később egyes akcionista és pop művészeknél.10 Az androgünitásban kifejeződő nembeli maszk az emberi létezés alaptétele. Ennek újraértelmezése és pontos megértése a földi emberi létezés sarokpontja, olyannyira, hogy ezen a ponton keresztül ki lehet fordítani magából az emberi jelenséget, ahogy ez a huszadik században meg is történt. Az elmúlt száz évben tanúi lehetünk egy totális mítoszhamisításnak, ami egy vélt hagyományra hivatkozva azt hirdette, hogy a "szent" androgün eszme azt jelenti, hogy a nőnek egyre inkább férfivé, a férfinek pedig egyre jobban nővé kell válnia, pedig az androgün félig férfi, félig nő jellege azt jelenti eredetében, hogy a férfinek mindinkább férfivá, a nőnek pedig egyre inkább nővé kell válnia. Így ér majd össze az idők teljességében a kezdet mítosza, az androgün teljesen férfi és teljesen nő felülmúlt egysége. Erre utal Piero di Cosimo képének a boroskehelyből kiemelkedő, időspirált magában foglaló kígyója is, amely ezen a képen egyáltalán nem egy kígyóűzés elszenvedője, hanem az idők kezdetére utaló jel. Szinte felesel az evangélistával, aki egyáltalán nem fenyegetőleg emeli rá a kezét, hanem meglepően áldólag. Sőt mintha nem is a saját kezét emelné, mert a karból anatómiailag hitelesen rajzolva így nem emelkedhet fel ez a kéz. Ez a független áldó kéz nem az emberé. Ez az isteni jelenlétet a legtöbb kultúrában megjelenítő kéz, a létezést a maga bonyolultságában, sokszor az ember számára ellentmondásos voltában is megáldó isteni jóváhagyás.

Greco képe, az Evangélista Szent János ráerősít a Cosimo-képen látható kettősségre. A kép itt is az ifjú, nőies arcú evangélistát ábrázolja. Itt a kéz is inkább nőies, és a kehelyre mutat, amiből egy sárkány emelkedik ki (távozik?) a kozmikus eredetre utaló spirális farokkal. A sárkány a gnosztikusok szimbóluma volt.11 A sárkány legyőzése Szent György által eredetileg a gnosztikusok elleni római vallási győzelem szimbólumokba rejtett felmutatása. A boroskehelyből kiemelkedik-kiűzetik a sárkány (vérvonal). Csak az a baj, hogy nem tudjuk, ez a lányos arcú fiú kire néz ilyen kérdően, amikor egyáltalán nem fenyegetően (kiűzően) rámutat a kehely–sárkány-jelenetre, hogy íme...

A Krisztus utáni második századi gnosztikus ophiták dualista teológiát hirdettek, amelyben mind a világegyetemben végbemenő folyamatok, mind a kaotikusnak és gonosznak tartott anyagi világ kezdete és ősoka egy szellemi Legfelsőbb Lény. Az ember e két ellentétes résznek, a szelleminek és anyaginak a keveréke. Csak a gnózis, a jóról és a rosszról csupán a beavatottak számára elérhető titkos tudás oldozhatja el az embert az anyag fogságából, és juttathatja el az ismeretlen Istennek, minden létező forrásának a megértéséhez.

Az ophiták közé tartoztak a naasszénusok és a káiniták (!) is. Az ophiták számára Jahve, a zsidók istene, csupán egy alacsonyabb rendű démiurgosz, aki a Rossz is, mert a világot gonoszul teremtette meg. Különös jelentőséget tulajdonítanak a Teremtés könyvében szereplő kígyónak, amely lehetővé tette az emberek számára, hogy részesüljenek a jó és a rossz tudásából, amit Jahve elzárt előlük. Krisztust egészében szellemi lénynek tartották, aki az ember Jézussal való egyesülése révén tanította az üdvösséghez vezető gnózist.12

A sárkány (kígyó) és a kehely összefüggő szimbolikájának van egy rejtett (vagy "átírt") társa is – a szűz. A középkori művészetben elterjedt ábrázolás volt a kelyhet tartó tiszta és szépséges szűz. Amint a X. ábrán látható, a Bölcsesség, az Alma Mater megkoronázott szimbolikus alakja egyik kezével a Napot (a napfényt) tartja, a másikkal egy kelyhet, amelyben az égi harmat (mi is az?) gyűlik egybe. Az apokrif Megváltó könyvei-ben Krisztust mondják annak, aki "egy ihletettséggel és bölcsességgel és hasonlóképpen elővigyázatossággal teli kelyhet hoz, és odaadja ezt a léleknek, és beleveti a lelket egy testbe, mely képtelen lesz elaludni és felejteni amiatt a kehelynyi elővigyázatosság miatt, amit néki adtak; de lélekben egyre csak tisztább lesz, és a Fény Szüzének utasítására keresi titkait a fénynek, míg rá nem lel avégből, hogy (eme lélek) birtokba vehesse a Fényt immár örök időkre".13

De ezek a tételek még mindig nem magyarázzák meg, hogyan s mitől került ilyen szimbólumcsokros állandó kapcsolatba a boroskehely, a kígyó és a szűz.

Az Innsbruck melletti Ambras-kastély e b é d l ő j é n e k mennyezetén látható egy kép (1. ábra), melyet Giovanni Battista Fontana festett 1586-ban. Célja szerint a csillagos ég allegorikus jelentését ábrázolja. Amint ezen a képen látható, az égen a kígyó tartja a kelyhet hűen, ahogy az égbolt csillagtérképén a Hydra (Kígyó) fölött van a Crater (Kehely) csillagkép. Ha megnézzük a déli égbolt csillagtérképét, akkor a Kígyó fölött ott találjuk a Szűz csillagképet a déli égbolt fölső részének legfényesebb csillagával, a Spicával (Kalász), valamint itt van még a Corvus (Holló) csillagkép is. Egy 17. századi alkímiai értekezés, a Philosophia Reformata egy elfelejtett régi kozmikus világképet idéz (2. ábra), amelyben az itt tárgyalt szimbólumok összessége teljes együttállásban szerepel: a holló, a koronázott férfi és nő, Androgün, a kehely és a kígyók, a napfejű életfa tizenkét ággal, holdakkal (egy éven belüli holdfázisok összessége).  A kehely asztronómiai mérőeszköz voltára is van adat, Michael Poynder14 mutatja be részletesen. A Derrynaflanban talált 9. századi kehely (3. ábra), kehelytányér és a mellettük talált szűrőkanál szerinte a szerzetesek asztronómiai eszközei, akik az akkori világ matematikusai, asztronómusai és alkimistái voltak. A keresztény valláson belül továbbvitték a dravidák mágikus rítusait. Tudásuk, intuitív adottságaik a kőkorszak előtti évezredekre nyúltak vissza. Michael Poynder szerint nem teljesen világos, hogyan használták a kehely "számlapját" (titkát?). Szigorúan titokban tartották, hiszen ha ezeket a szent edényeket a hivatalos kereszténységen kívül is ismerték volna (?) mint tudományos és gyakorlati eszközöket, akkor (szerinte) megsemmisült volna a borral és vérrel való kapcsolatuk.

Mindenesetre a mitológiai távlatokból felsejlik annak a lehetősége, hogy a Szűz, a Kehely és a Kígyó kozmikus együttállásában egy elsüllyedt világkép kozmikus szövetsége van jelen. Abban a világképben a szűz nem tiporja a kígyót (sárkányt), hanem a kehely jegyében rátámaszkodik, és – amint azt Gasparo Miseroni 1565–70-ben készült sárkányos kupája (4. ábra) ábrázolja – a sárkány két spirálba csavarodó szárnyával őrzi a kelyhet, olyan tartásban, amilyen ábrázolásban a kerubok őrzik a frigyládát.

Feltehetjük a kérdést, hogyan, mikor és mitől lett a kígyó–sárkány végképp démonikus, negatív figura? Az a szárnyas kígyó, amely az egyiptomi Királyok Völgyének egyik sírfestményén az élet teremtésének központi jelképe, amely a sötétségből kihasítja a világosságot, és a végtelenség jelén (kulcsán) átbújva megteremti az anyagi létezést, majd két szárnyával védelmezi az új minőségű végtelenséget (5. ábra). Ez a szárnyas kígyó fejezi ki az univerzum energiáinak a beáramlását a térbe és az időbe.

Ennek az erőnek a negatív értelmezése, sőt démonizálása – világképfordulás nyomait őrzi. Valamikor, valahol megzavarodott a világegyetem korábbi élő és szakrális felfogásának központi gondolata. Felfedezhető ez az Ószövetség-rézkígyó történetében is, ami már kétszeresen is ambivalenssé teszi a kígyó jelképet. Egyrészt, mert kígyók marják a zsidókat, és mérgük ellen valójában egy bálvány (Mózes, a bálványirtó bálványa), a keresztre feszített rézkígyó az isteni segítség:

Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad. Csinált tehát Mózes egy rézkígyót, és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintenek rá, meggyógyulnak. (4Móz 21,9)

A néprajztudomány ezt tekinti az analógiás mágia tiszta képletének. A kígyó meghasonlást okozott az ókori zsidóság hitvilágában, és ezért nem véletlen, hogy Hiszkija júdeai király (Kr. e. 728–699) érdemei között szerepel, hogy: Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt, egészen úgy, ahogy atyja, Dávid cselekedett. Ő eltávolította a magaslatokat, összetörte az emlékoszlopokat, kivágta a berkeket s összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált. (2Kir 18,3-4)

A sémita népek és – főleg az Ószövetség hatására – az európai népek elfogadták a gonosz kígyó képet. Várkonyi Nándor mutatott rá szépen, hogy ez nem volt véletlen, ugyanis valójában ezek a népek teremtették meg az énkultuszt, s változtatták a történelmet az individuum történelmévé. Az ő szemükben a sárkány kártékony, mert a természet érintetlen őserejét jelképezi, amivel az azt uralma alá hajtó emberiség végzetesen szembefordul. Vélhetőleg erről a világképváltásról szól a Nagy Pán halott jól ismert, rejtélyes képlete is.

Talán nem véletlen, hogy a kígyó ügyében az Újszövetség is állást foglal, és János evangélista beemeli a kígyókirályt Krisztus király előképei közé: Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, így fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,14-15)

A Cremona melletti Pieve Terzagni-i plébániatemplom mozaikpadlóján található megfejthetetlennek tűnő, 11. századi mágikus betűnégyszög, újra és újra elvarázsolja a kutatók képzeletét. A "SATOR AREPO TENET OPERA ROTAS" úgy van beleírva egy 5x5-ös mezőből álló rácsozatba, hogy ezt az öt szót lehet elolvasni vízszintesen és függőlegesen is.15 A mondatot szó szerint úgy szokták lefordítani: "A magvető (vagy ősalkotó) Arepo fáradsággal tartja a kereket."

Más (Endres, 1951) anagrammatikus átírást javasol, miszerint: PETRO ET REO PATET ROSA SARONA azaz "Péter számára, jóllehet bűnös, készen áll Sáron rózsája". Claus Schedl megállapítja, hogy a betűk számértéke szerint a tizenkét magánhangzó összege 354 (egy holdév napjainak száma), a 13 mássalhangzó pedig összesen 2730 (71-72 napév napjainak a száma). Sok más magyarázat közül a legérdekesebb Meysing véleménye, aki szerint a középen lévő N-et a nahaš (kígyó) szóra lehet vonatkoztatni. Ha a betűnégyzetet a magánhangzókkal a következőképpen olvassuk: setör ro's pinnah nahaš, akkor ez azt jelenti, hogy "a fordulópont titka a kígyó". Mivel a nahas˘ számértéke ugyanannyi, mint a mas˘iahé ("messiás"-é), a világkerék valamilyen messiási (kozmikus megváltási) értelmen alapulhat, amelyet a központi N mint "forgáspont" köré alakítottak ki. Véleményem szerint ezt az elképzelést erősíti a mozaiknak az az elrendezése is, hogy a négy evangélista közé középre helyezett betűnégyzetet balról egy griffszerű sárkány védi. Ráadásul a legerősebb analógiavarázst zárja magába a Satorformula TENET szava, amelyet a visszafelé olvasás sem szüntethet meg, mert a teleírt betűnégyzet értelme ugyanaz marad akkor is. A világkereszt közepére szögezett kígyó a fordulópont, az eljövendő világfordulópont titka is.16

A bor, a kehely és a kígyó szimbólumcsokrának vázlatos feltárásával arra akarom ráirányítani a figyelmet, hogy a boroskehely és az abból "kiűzött"17, kiemelkedő kígyó–sárkány valami mély "tudást", őshagyományt képvisel, aminek csak egy rejtett – az eucharisztiában is elrejtett – misztérium ad örök értelmet. Sejtésem szerint azt, hogy az eucharisztia nemcsak az emberi, földi megváltáshoz, hanem a kozmikus megváltáshoz is megnyitotta az utat. És helyreáll a "világ gyémánt tengelye"...

(Ez az írás A bor csodája című, A Nagy Szertartás a mitikus időktől Dionüszoszon keresztül az eucharisztiáig alcímű, egy éven belül megjelenő kötetből való.)

Jegyzetek:
Herbert Whone Church, Monastery, Cathedral. An Illustrated Guide to Christian Symbolism című könyvében (Shaftesburry, 1990, Element Books) a kehely címszó alatt bővebben kifejti ezt a tételt.
lóbab (Vicia)
Például az iszlám misztikus irodalomban a serleg a szív jelképe. A szív a lélek fő mozgatójaként és belső szemléletként is értelmezhető. A beavatott szív valójában egy mikrokozmosz. Így érthető, hogy miért hasonlítják az eszményi királyt megtestesítő perzsa Dzsamsid (Jima) serlegéhez, amelyben a király számára a világmindenség jelent meg, hogy kedvére szemlélhesse. Az óegyiptomi kultúrában Ámon rának szív alakú kelyhe van.
Még abban az értelemben is, hogy az időszámítás első századaiban vált láthatóvá a Keverőedény, más néven a Serleg csillagzat, így az ég is borosserlegek emelgetésére adott jelet, ahogy erre Jankovics Marcell Jelkép-kalendárium című művében felhívja a figyelmet. De a kozmikus mitológiák is ismerték a kehely és a kígyó kapcsolatát, elég itt a Serleg csillagképből kiinduló Vízikígyó csillagkép viszonyra utalni.
Ludovico Lazzalli Calix Christi et Crater Hermetis című, 1505-ben Párizsban megjelent értekezésében azt állítja, hogy az Istenről való tudást ugyanúgy megközelíthetjük Krisztus kelyhéből, mint Hermész serlegéből (tanaiból).
Laurence Gardner 1999-ben megjelent, Genesis of the Grail Kings című (magyarul is olvasható) könyvében nagy apparátussal bizonyítja, hogy a Biblia összeállítói Ádám fia, Sét kedvéért "megfeledkeznek" a párhuzamos uralkodócsaládról. A legfőbb cél az volt, hogy elrejtsék a királyi vérvonal tagjának, Tubalkain fiának valódi örökségét, aki a legfontosabb sumér kapcsolatot jelenti az egyiptomi fáraókkal. Szerinte Hám és Nimród dinasztiája (Káin, Lámek és Tubalkain leszármazottai) a Grál-királyság igazi örököse. Bunyevácz Zsuzsa A Szent Grál üzenete. Az eltitkolt magyar vonatkozások című, 2007-ben megjelent, tárgyilagosságra törekvő művében széles nemzetközi irodalmi kitekintéssel arra a következtetésre jut, hogy a szent vérvonal elején többek között Nimród áll, aki a néphit szerint és a középkori krónikák szerint is a magyarok ősapja. Ha viszont a Szent Grál valóban Jézus szent vérvonalát jelenti, akkor annak évezredekkel Dávid király születése előtt, Nimródtól kellett indulnia. Jézus maga különben pozitív értelemben használja a kígyót, mikor tanítványainak azt mondja, hogy legyenek "okosak, mint a kígyó" (Mt 10,16). Ebből a tételből is eredően díszíti kígyó a bizánci és kopt püspökök botját. Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című könyvében pontosan rámutat a sárkány-szimbólum lényegére: a sárkány átlósan ellentétes erkölcsi tulajdonságokat testesít meg: jótevő hatalmat, kegyes bölcsességet, orvosló tudományt vagy romboló erőt, ártó szándékot, gonosz tudást. De a szemléből kitűnik az is, hogy noha majd mindenütt mindkét szín alatt jelenik meg, jó és rossz szerepe egyenlőtlenül oszlik meg a népek szerint: a közép-amerikai indiánok, kínaiak és az indusok jóformán csak a kegyes hatalom megtestesítőjét látják benne, a sémita és az indoeurópai népek túlnyomórészt az ártót és rombolót, s a két fajta közül a jó mindig a régibb.
A római katolikus egyház már a középkorban igyekezett a Szűz Mária-kultusszal egyensúlyozni ezt a helyzetet. Kiemelkedő ebből a szempontból Clairvaux-i Szent Bernát tevékenysége. Az sem véletlen, hogy egyesek szerint az ő jele a sárkány volt. Az újabb korban pedig Mária Magdolna rehabilitációja is megtörtént.
Leonardót egyszer fogták homoszexualitás vádjával perbe, de akkor is felmentették. A Leonardo homoszexualitásáról elterjedt vélekedést az is fokozta, hogy a homoszexualitás modernkori nyílt megvallása szívesen keres világhírű ősöket. Leonardo körül a félreértést fokozta Freud híres, róla szóló pszichoanalízise is. Arról azonban kiderült, hogy egy fordítási hibán alapszik. Freud összetévesztette a Leonardo álmában megjelent sárkányt (szót) a keselyűvel (szóval), és így egy ragadozó madár szimbólumára alapította analízisét. Lásd: Who's Who in Gay and Lesbian History. Routledge, London and New York, 2001.
Furcsa előképe ennek az a meg-megújuló vita, ami Jahvéról és az ő Aserajáról szól. Lásd: John J. Collins: A Biblia Bábel után című könyvében (Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008).
Jellemző például az androgün jelenség félreértelmezése André Bretonnál, méginkább Arturo Schwarznál, ezt lásd magyarul a Bak Imre és Zelnik József által szerkesztett Kapcsolatok című kötetben (Népművelési Intézet, Budapest, 1980).
Massimo Scaligero Grál című könyvében az androgün és az éden fejezetben azt írja: "...az Androgín gyökérzeti erejének helyreállításához vezető út a Grál mondájában sejtetett vállalkozás, és egyszersmind az Ízisz–Szófia szimbólumnak is megfelel. ...Az Ízisz–Szófia megjelenése a Szűz képében ismerhető fel, lábainál a Holddal és a Kígyóval."
Ad de Vries: Dictionary of Symbols and Imagery. London, Amsterdam etc., 2004, Elsevier.
Lásd: Britannica Hungarica
G.R.S. Mead: Fragments of a Faith Forgotten. New Hyde Park, 1960, University Books.
M. Poynder: Ogham and the Early Monks. In: Pi in the Sky. Cork, 1992, The Collins Press.
Hans Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona (Budapest, 1989, Szépirodalmi Kiadó) részletesen tárgyalja a témát.
Különben a szavakkal játszva a nahaš (nahash = kígyó) szóban rejtőzik a nehoshet (réz) és talán a nihesh, a jövőbe látás, a jövendölés gyakorlata is.
A szellem szabad világa kinyilváníthatja játékosan azt is, hogy a sárkány kiűzhetetlen a borból. Ugyanis a sárkány héberül tanin, a tanin, tannin (csersav) pedig a bor örök tartozéka, benne azokkal az antioxidánsokkal, amelyek a legújabb kutatások szerint is meghosszabbítják az életet. Nyelvészek közbeszólhatnak, hogy a tannin szó a német Tanne (fenyőfa, Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum...) szóból ered. Szerintem inkább a breton tann (tölgyfa) szóból. Már csak azért is, mert új tölgyfa hordóban barrikolják a bort. Hogy a héber tanin szónak és a bor-tannin szónak mi köze egymáshoz, azt csak az istenek tudják, akik nevet adtak itt a földön mindennek, és fönn az égen a csillagoknak is.
Ökotáj, 41–42. sz. 2009. 151–160. o.
http://www.okotaj.hu/szamok/41-42/ot41-12.htm